2016. 06. 04.

Kiáltás szegregáció ügyében!


A 6 éve született, down szindrómás kislányunk kapcsán írok. Nem feltétlenülül szeretek konfrontállni, inkább békítőként igyekszek megnyílvánulni, úgy az iskolában, mint a munkahelyen, és a mindennapi életben is. Persze nem mondom, hogy sosem volt konfliktusom, hisz az életben ez is benne van. Bizonyos helyzetekben ezt is fel kell vállalni! Az elmúlt években igyekeztem a béketűrés keretein belül ellavírozni a velünk történt események között, úgy, hogy jól alakuljanak a dolgok. Sokszor beszélgetek emberekkel e témában és most valami tényleg egy kicsit felkavart. Próbálom magamban rendezni, de nem hagy nyugodni, hogy miért akarják állandóan elszeparálni a gyermekemet. Tudom, a magyar társadalom még nem felkészült a speciális gyermekek befogadására. Nem lehet egyből lenyomni a társadalom torkán, hogy itt vagyunk "öleljetek a kebletekre", de viszont ennek miért kellene így maradnia? 

Folyt.kattints!

Ez több országban már működőképes, de biztos, hogy ott is voltak úttörők, akik erőfeszítéseket tettek azért, hogy ez megváltozzon. Úgymond a "türőképesség bőre" van, akinél egyre vékonyabb és már  szakadozik, de vannak akik már páncélt növesztettek rá. Többen vannak már sok éve a pályán e területen, sajnos sok rossz (de bízom benne jó is) tapasztalatuk van, ettől függően van a "bőrük" különböző állapotban, a tapasztalatok függvényében. Én ezt látom a hazai környezetemben. Mindig a fejemben motoszkál az, amikor egy idős néni megkérdezte tőlem: a társadalom akarja e az ilyen embereket? Én az válaszoltam, hogy szívem mélyén remélem, hogy igen. De a fejemben szöget ütött ez a mondat, már több éve és nem akar kimenni onnan. Fáj amikor a kislányomra nézek és azon tünődöm: Mi lesz veled? Te is ember vagy és megillett mindaz, mint a többi embert. De mégsem kaphatod meg, mert nem akarnak téged, legalábbis a többség még nem. De ez nem maradhat így. Meg kell ismerniük, hogy ők is értékes emberek, vagy ha hibáznak, az nem feltétlenül azért van mert down szindrómások, mert más is hibázik, down szindróma nélkül is. Ha rájuk néznek, ne az jusson eszükbe, hogy "na ez down szindrómás", hanem hogy egy kedves ember. Sokszor megbélyegezzük embertársainkat, holott nem is ismerjük őket. Ez egy nagy hiba, de a mai rohanó világban az embereknek nincs idejök arra, hogy ilyenen rágódjanak. Mindenki törekszik előre és lesöpöri, ami egy kicsit lassabb vagy nem olyan gördülékeny, vagy ami hátráltatja őket a gyors és önös céljaik elérésében. De vajon tényleg ez a lejobb út? Pl. azok, akik felelős pozícióba kerülnek és emberek sorsáról döntenek, nem lennének empatikusabbak és jobb vezetők, ha már kiskoruktól fogva együtt nőhetnének fel olyan emberkékkel, akik segítségre szorulnak? 
Nem lenne e mindenkinek jobb, ha nem önző módon, csak saját magára koncentrálva tanulna, élne az ember?
Szerintem jobbá tudnánk tenni a környezetünket, ha levetköznénk az előítéletek csapdáját és próbálnánk odafigyelni egymásra. Az elfogadásra, a szeretetre minden embernek szüksége van. Így tudjuk a legtöbbet kihozni magunkból és másokból. De elvárhatjuk-e, hogy szeressenek, ha mi nem vagyunk elfogadóak? Tudom, sok feltételnek kell pl.egy inkluzív oktatáshoz, de szerintem könnyen megvalósíthatóak, ha előbb a fejekben megváltoznának a dolgok. Utána már a technikai rész is fel tudna gyorsulni. Nem vagyok tanár, sem vezető, nem látom át az iskolák belső működését. De azt látom, hogy vannak jó gyógy-és fejlesztőpedagógusok, csak többségében szegregált intézményekben. A normál sulikban is jók a szakemberek, csak kevesen vannak. Miért nem csinálnak a szegregált intézményekből inkluzív iskolát? Többször mondták nekem, hogy naív vagyok. Lehet, de fásultan, beletörödve biztos hogy semmi nem fog előre menni. Ellenben egy "naív" tenniakarással talán valamit hozzátehetek a változásokhoz. Meg kellene közösen (párbeszéddel) találni azokat a pontokat, ahol elindulhatnak a változások, ezekhez keresek partnereket!

 -és egy kis kiegészítés:


"Gyakran elhangzik a döntéshozó testületekben, hogy a gyógypedagógia drága: igen, de minél több pénzt fordítunk egy sajátos nevelési igényű gyermek nevelésére és fejlesztésére, felnőtt korában annál önállóbb, felelősebb és tevékenyebb tagja lesz közösségének, annál inkább képes lesz eltartani magát vagy hozzájárulni költségeihez.

[1] A társadalom erkölcsi kötelessége is, hogy a sérült embereket felkarolja és maximálisan segítse őket – akár egész életükön keresztül.
[1] A Fogyatékos Személyek Jogairól szóló ENSZ Egyezmény
Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése 2006. december 16-án fogadta el a fogyatékos személyek jogairól szóló Egyezményt és az ahhoz kapcsolódó Fakultatív Jegyzőkönyvet. Magyarország mind az Egyezményt, mind a Jegyzőkönyvet ratifikálta, és a 2007. évi XCII. törvénnyel  a magyar jogrendszerbe is beillesztette:
A  tagállamok vállalták azt is, hogy biztosítják a fogyatékos személyek számára a hatékony oktatásukhoz szükséges támogatást, valamint az egyéni szükségleteikhez való alkalmazkodást.” forrás:
http://moderniskola.hu/2016/05/ilyen-meg-nem-volt-villamcsodulet-fovarosi-gyogypedagogiai-intezmenyek-600-tanulojanak-reszvetelevel/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése