2013. 11. 14.

Lányregény, felülírva

Amikor letette a telefont, nem érzett semmit. Pedig azt közölték vele éppen, hogy Down-szindrómás lesz a gyereke. Pákhné Fekete Alexandra egyedül volt otthon azon a hét évvel ezelőtti délelőttön. Előbb különös ürességet érzett, utána elkapta a sírógörcs. Fogalma sem volt, mit jelent pontosan a Down-szindróma.


 Nemegyszer megtörtént, hogy a homokozóban békésen egymás mellett játszadozó gyerekek idilljébe belerondított egy anya, aki nem nézte jó szemmel, hogy az ép gyereke egy fogyatékossal játszik. Szandra döbbenetes dolgokat hallott, például azt, hogy a kislányától azért félti valaki a gyerekét, mert elkaphatja tőle a Down-kórt. Az efféle butaságok ellen védekezni nehéz, és talán nincs is értelme, miközben nem könnyű elviselni a kislányát tolakodóan megbámuló idegeneket sem. Közben pozitív élmények is érik: a játszótereken, kismamatársai között igaz barátokra is talált.

 Ő nem érzi, hogy bármiben különbözne másoktól, hiszen mindenkinek megvan a maga baja, és a világ legfeleslegesebb dolga azt méricskélni, hogy kié mekkora.

 Szandrában az a legkülönösebb, hogy mosolyog. Folyamatosan. Sugárzóan. Nem is tudja, de többen megbámulják a bevásárlóközpontban, ahol beszélgetünk. Nem véletlenül, mert jó ránézni, jó a közelében lenni. Olyan hihetetlenül vidám, mint akinek tökéletesen rendben van az élete, olyan lányregénybe illően rendben.


 Teljes cikk ide kattintva olvasható:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése